2. rész - Bízhatok benned?

2. rész

Seokjin az épület hűvös falának dőlve várta, hogy a távcsöves katonák legalább egy pillanatra abbahagyják a lövöldözést. Lélegzetvisszafojtva lapult meg az árnyékban, attól tartva, hogy bármelyik pillanatban észrevehetik és fejbe lőhetik. Remegő lábakkal tett meg egy fél lépést, hogy jobban lásson, majd feszes mellkassal kísérelt meg kipillantani a fal mögül, hogy lássa, mikor adódhat esély, hogy végre elfusson a másik oldalra, ahol egy épület sziluettje rajzolódott ki. Szíve a torkában dobogott. Legszívesebben a fal mögött maradt volna a háború végéig, de tudta, hogy akkor biztosan meghalna. El kellett jutnia ahhoz az épülethez.

Rengeteg katonát látott a ház körül járkálni, de egyik se lépett be az ajtón. Seokjin arra vélt következtetni, hogy már átjárták az egészet, s nem fedeztek fel senkit. Vagy ha igen, már kitakarítottak minden emeletet.

A lövések lassan fogyatkozni kezdtek. Egyre távolabbról lehetett hallani őket, a fiú pedig mély levegőt véve kapott az alkalmon. Reszketve lökte el magát a faltól, s kezdett el futni az épület irányába. A biztonság kedvéért minden falnál vagy törmeléknél megállt, hallgatózva, vajon észrevették-e és vajon rálőnek-e. Mikor megbizonyosodott róla, hogy egyelőre minden jól halad, ismét rohanni kezdett. Hátizsákja folyamatosan a fenekét verte, a benne rejlő dolgok hektikusan csörömpöltek benne. Pedig alig volt nála valami. Csak egy üveg víz, egy kötés és némi ruha. Se fájdalomcsillapító, se élelem.

Az adrenalintól és a félelemtől Seokjin úgy érezte, szíve hamarosan kiugrik a helyéről, a tüdeje utat tör magának nyelőcsövén keresztül, a lábai pedig leszakadnak. De nem állhatott meg. Már csak pár méter választotta el a céljától, nem adhatta fel.

Hirtelen éles fájdalom nyílalt a bal vállába. Azonnal a kritikus ponthoz kapott, s érezte, hogy valami nedves szivárog ruhája alól. Eltalálták. A golyó éppen csak karcolta, de még így is épp eléggé felsértette, a vérzés pedig nem akart elállni. Ettől csak gyorsabban kezdett futni az épület felé.

Nem közelíthette meg az ajtó felől, mert tudta, hogy arra remek rálátás nyílik. Így más megoldás után kellett néznie, ami szerencséjére nem tartott sokáig. Észrevett egy keskeny hasadékot, ami a föld alá vezetett. Nem sokkal volt messzebb az épülettől, így biztos volt benne, hogy egy alagútra nyílik az a lyuk. Mikor füle mellett elsüvített még egy golyó, már biztos volt benne, hogy nem vesztegethet el több időt. Kockáztatnia kellett. Sietve leguggolt a nyílás előtt, majd lábait lelógatva leugrott.

Azonnal a falnak lapult. Várt pár másodpercet, hallgatózva, kiszúrta-e őt valaki, vagy, hogy egyáltalán tartózkodik-e ember az alagútban rajta kívül. Mikor a csend továbbra is tapintható maradt, óvatos léptekkel megindult előre a vak sötétben. Csak gyors, kimerült lélegzetvétele mutatta, hogy fellelhető némi élet a föld alatt. Seokjin úgy érezte magát, mintha a halálba sétálna. A folyosó sötét volt, hideg és csendes, de szerencsére nem végtelen. Az egyenes utat egy ajtó vágta félbe, ami előtt a fiú megállt egy pillanatra, elgondolkozva, benyisson-e.

Ugyan, Jin… Ha már eddig eljöttél, nem mindegy? – győzködte saját magát. Végül belökte az ajtót, ami önfeláldozóan nyikorgott a fiú mozdulatától. Jin a fejét bedugva pillantott be a résen, folyamatosan rettegve, hogy észreveszi valaki. Legszívesebben elsuttogott volna egy hellót, de tudta, hogy azzal előbb buktatná le magát, semmint, hogy segítséget találjon. Ugyanis a válla egyre jobban sajgott, muszáj volt leülnie. Legalább addig, amíg bekötözi a sebét. Mikor megbizonyosodott arról, hogy nincs rajta kívül senki se a szobában, belépett, majd becsukta maga mögött az ajtót. Bebotorkált a szoba jobb hátsó sarkába, ahol falnak vetett háttal helyet foglalt a földön. Nagyot nyögött egyszerre a megkönnyebbüléstől és a fájdalomtól. Csak akkor érezte, mennyire fáj a válla. Hátizsákjában azonnal kotorászni kezdett a kötszer után kutatva, ám egy éles hang megfagyasztotta a vért az ereiben, félbeszakítva minden mozdulatát.

– Ne nagyon rendezkedj be. – A hang tulajdonosáról lehetetlen volt eldönteni, mennyi idős. A hangszín fiatalosnak hatott, de a belőle áradó határozottság, harciasság és ridegség ezt merőben megcáfolta. Seokjin értetlenül pislogott a hang irányába, arcot keresve hozzá. Végül egy fekete hajú fiú lépett elő a bal sarok árnyékából, rezzenéstelen tekintetét pedig Jinébe fúrta.

A srác tényleg fiatalnak nézett ki. Seokjin szerint nem lehetett több tizennyolcnál, azonban a katasztrófa által okozott piszokfoltok, ráncok meglehetősen öregítették. Íriszeiről nem is beszélve, mik tökéletesen tükrözték, mennyit megélt már a fiú. Szivárványhártyái lélektelenek, kifakultak voltak.

– Hozzád beszélek – folytatta mondandóját. – Kösd be a sebedet, aztán menj el! Nem fogadok látogatókat.

– Észre sem vettelek. – A zavarodott Jin még mindig felvont szemöldökkel bámulta a fiút.

– Hát persze, hogy nem – ciccent fel.

– Hogy hívnak?

– Miért érdekel?

– Azért, mert én egy darabig itt leszek – tépett le egy darabot a kötszerből Seokjin. – És nem vagyok hajlandó olyan mellett lenni, akinek legalább a nevét nem tudom.

– Mondtam, hogy menj el – fonta keresztbe a karjait a fiú. Jin csak ekkor látta, ruhája mennyire szét van szakadva. Cafatokban lógott a fiúról. Így nem volt, ami takarhatta az alkarján éktelenkedő sebet.

– Megsérültél? – bökött fejével a vérfoltra Jin. A srác is vetett a sérülésére egy futó pillantást, majd végül vállat vont.

– Igen – válaszolt hetykén. – De nincs kötésem, szóval így marad.

– Bekötözlek, ha elárulod a nevedet – emelte fel a gézt az idősebbik fiú. – Nekem úgyse kell az egész. – Ő maga sem értette, miért pazarolná egy ismeretlenre a fásliját, miközben nagyon jól tudta, bármikor szükség lehet rá egy háború közepén. De valamiért úgy érezte, nem hagyhatja magára a fiút. Bármennyire is magabiztosnak mutatta magát, Jin felfedezett benne egy kis gyermeteg esetlenséget. Talán a beállásán. Talán a szóhasználata miatt. Ő se tudta megmondani.

– Miért segítenél nekem? – huppant le Seokjin mellé a fiú, tartva a tisztes távolságot. Karjait kényelmesen támasztotta térdein, jobb kezének ujjaival pedig szájánál babrált. Ettől csak még gyerekesebbnek tűnt.

– Mert ez egy háború – tekerte körbe kötszerrel a vállát Jin. – És nekünk, civileknek, segítenünk kell egymáson, hogy túléljünk. Ilyen egyszerű.

A fiú mondandóját csend követte. Az ismeretlen srác csak meredt maga elé, látszólag emésztve az elhangzottakat. Arcára kiült, mennyire megfontolja minden mondatát és cselekedetét, semmit se bízva a véletlenre. Tekintete végül Jinre siklott.

– Jungkook. – Úgy ejtette ki száján a nevét, mintha már hónapok óta nem mutatkozott volna be senkinek. – A nevem Jungkook – és sérült karját Seokjin felé nyújtotta.

– Seokjin – mutatkozott be ő is. – De szólíts csak Jinnek. Azt jobban szeretem.

– Oké. – Jungkook továbbra is távolságtartó volt, de Jint ez abszolút nem zavarta. Nagy előrelépésnek könyvelte el, hogy a fiú legalább bemutatkozott. Miután bekötötte a saját sebét, a maradék fáslit Jungkook karjára tekerte, miután pár csepp vízzel letisztította azt. Ölni tudott volna egy adag alkoholért, amivel rendesen lefertőtleníthetett volna minden sérülést.

– Miért kéne bíznom benned? – törte meg a kialakult csendet Jungkook.

– Most kötöttem be a sebedet, haver – forgatta a szemeit Jin. – Csak úgy nem pazarolnám a kötszert.

Jungkook végül vállat vont, jelezve, hogy erre már nem tud mit reagálni. Valahol egyetértett a fiúval.

– Mióta vagy itt? – folytatta a társalgást Seokjin.

– Három napja. És hogy mióta vagyok egyedül? – folytatta Jungkook, megelőzve a további kérdéseket. – Tizennégy éves korom óta.

– Hogy éltél túl idelent egyedül?

– Bejöttem, miután láttam, hogy kitakarították a területet – mesélte a fiú. – Azóta nem járt idelent senki. Minden este kimegyek gyűjtögetni, ami a múltamnak köszönhetően elég könnyen megy. Megvolt majdnem mindenem, de tegnap feléltem az egész készletemet. Ma ki kell mennem megint.

– Várj – szakította félbe az idősebbik. – A múltadnak köszönhetően?

– Ja. – Jungkooknak látszólag nem állt szándékában kiteregetni a szennyesét, Jin pedig inkább nem faggatta. Nem akarta elrontani már az elején a még ki nem alakult kapcsolatukat.

– A sebedet is tegnap szerezted?

– Igen.

– Figyelj… – sóhajtott fel Jin, Jungkookot pedig azonnal elfogta a rémület. Biztos volt benne, hogy hyungja komoly dologgal fog előállni, ő pedig nem volt hozzászokva a mély, bensőséges témák feszegetéséhez, kitárgyalásához. – Nem találkoztál terhes nővel az utóbbi időben? – Mikor tekintetük összekapcsolódott, Jungkook szívverése kihagyott egy ütemet. A kérdés végtelenül meglepte, így eleinte csak egy fejrázás tellett tőle.

– Nem – nyögte ki végül, hangja pedig annyira erőtlen volt, hogy Seokjin csak még jobban összetört legbelül.

– Nem találom a menyasszonyomat, akárhol keresem – vetette hátra a fejét, tekintete a plafonon cikázott. – Azt hittem, boldog családként élhetünk majd, ha a kislányunk megszületik. De úgy tűnik, ez csak naiv álom.

– Részvétem, hyung – harapdálta alsó ajkát Jungkook. – Nem tudom, mit mondjak. Nekem a boldog család fogalma amúgy is ismeretlen.

– Most már nekem is.

– Neked legalább van valaki, aki mindennél és mindenkinél többet jelent. – Jungkook a földön talált kaviccsal kezdett játszadozni. – Nekem nincs ilyen személy az életemben. És nem is volt soha.

– Mi van a szüleiddel? – pislogott kíváncsian Jin.

– Anya meghalt rákban, mikor tizenkettő voltam. Apám pedig… tudja a halál. Bár nem is érdekel túlzottan. Remélem, fejbe találta már valaki.

Seokjin nem értette, hogy beszélhet valaki így a szülejéről. De azt mindenképp sikerült leszűrnie, hogy Jungkooknak nem volt túl jó kapcsolata az apjával.

– Részvétem, ami anyukádat illeti.

– Kösz… – dobta félre a kavicsot Jungkook. – Meg tudod mondani, mennyi az idő?

– Fél kilenc – pillantott a karórájára Jin.

– Akkor lassan kimegyek portyázni.

– De hát megsérültél! – egyenesedett ki az idősebbik. – Nem mehetsz ki így.

– Hahh, csak figyelj! – kacsintott Jungkook. – Ha nem jövök vissza minimum két konzervvel, egy doboz fájdalomcsillapítóval, meg egy üveg vízzel, akkor kiállok a ház tetejére és főbe lövetem magamat.