3. rész - Hidegvér

3. rész

Taehyung lábujjhegyen settenkedett végig a házak között, minden útszakasz végén megállva, hogy kikukkanthasson az épületek mögül. Csak akkor indult tovább, mikor biztosra vehette a biztonságát, ám még akkor se vette gyorsabbra a tempót, lassan, de biztosan haladt a cél felé. A cél felé, ami egy közeli garázst jelentett. Ő és Hoseok nem ismerték a város eme környékét, így kénytelenek voltak a megmaradt emlékképekre hagyatkozni, amiket menekülés közben szereztek. Mindkettejüknek egy elhagyatott garázs rémlett leginkább, s nem emlékeztek, hogy bárkit láttak volna körülötte. Így egyértelművé vált, Taehyung hol ejti meg legelső portyáját. A biztonság kedvéért magához vett egy kést, bármi történhet alapon, s nadrágzsebe rejtekében mindvégig azt szorongatta.

Egyelőre nem volt rá szüksége. Az utat sértetlenül megúszta, a garázsnál pedig kisebb megkönnyebbültséget érzett. Ám tudta, hogy a java még hátra van, nem mert megpihenni és fellélegezni. Először végigfixírozta az első épületet, ami a szeme elé tárult. Méretéből adódóan egyből magára, a gépkocsitárolóra tudott asszociálni, de nem vehette biztosra. Be kellett néznie az ajtón, amit csak egy hatalmas nyelés és mély lélegzetvétel után tudott megtenni. Lassan lépett közelebb a nehéz fémlaphoz, s izzadt tenyerét remegve tapasztotta a hideg felületre. Megpróbálta óvatosan beljebb nyomni, de az ajtó nem mozdult. Akkor sem, mikor Taehyung erőteljesebben próbálkozott.

– Francba – morogta a lehető leghalkabban.

Más megoldást kellett találnia. A háború már az első napokban megkövetelte az emberektől a találékonyságot, a bátorságot, a talpraesettséget, Taehyungnak pedig most mind a háromra szüksége volt. Szemöldök ráncolva körbepillantott, hátha rábukkan valami segítségre, s mikor konstatálta, hogy van még egy épület a garázs mögött, agytekervényei fájdalmas munkálatba kezdtek. Szemei ide-oda cikáztak segítség után kutatva, míg végül tekintete meg nem állapodott a garázs melletti raklapokon. Gondolkodás nélkül mászott fel rájuk, ügyelve, hogy a lehető leghalkabb legyen minden mozdulata. Apró ugrást megkísérelve nyújtotta ki kezeit a tető felé, ujjai pedig erőszakosan kapaszkodtak bele a perembe. Lábaival mocskos nyomot hagyott az épület szürke felületén, mikor feljebb tornázta magát, majd egy pillanatra meg is állt, hogy körbepillanthasson a tetőn.

Tiszta volt. Taehyung nagyot nyögve kapaszkodott fel, s mikor talpa biztos talajt ért, rögvest a szemétkupacok felé sietett. Ő maga sem értette először, miért van ennyi minden egy tetőn, de aztán arra gondolt, lehet, ő is ide rejtene pár dolgot, „ugyan ki keresgélne ilyen helyen?” alapon. Zajmentesen kotorászott a fadarabok és kövek között.

Folyt a homlokáról a verejték. Minden pillanatban retteget, hogy észreveheti valaki, s bármikor rátámadhat, vagy egyszerűen csak kap egy golyót a fejébe, s vége mindennek. Nem akart erre gondolni, de képtelen volt elűzni a rémképeket. Úgy vélte, jobb félni, mint megijedni, de tartott attól, hogy egyszer a félelem olyannyira lebénítja, hogy az életébe kerülhet.

Remegő kezekkel ásott mélyebbre a romok között, mikor ujjai valami műanyag dologba ütköztek. A remény sugarai azonnal felcsillantak a szemeiben, s mikor kihúzta a vizet a szemétből, legszívesebben elsírta volna magát. Ám nem állhatott meg. Ételt és gyógyszert kellett még szereznie. A flakont gyorsan táskája mélyére dobta, majd átfésülte a maradék romhalmazt. Ám az sajnos nem hozott eredményt, így Taehyung kénytelen volt megkísérelni a garázzsal szemben álló házat. Guggolva lépett közelebb a tető túlsó pereméhez, hogy onnan pillantson le.

A terület tiszta volt. Egy lelket se vélt felfedezni, így Taehyung vett egy száznyolcvan fokos fordulatot, megkapaszkodott a szegélyben, s átlendült fölötte. Cipőjének orra fájdalmasan koccant a betonfallal. A fiú nagyokat pislogva tekintett le, hogy lássa, van-e valami lábai alatt, amin landolhat, de csak a föld éktelenkedett alatta. Taehyung mély levegőt véve engedte el a tetőt, lábai pedig rögvest felordítottak a kíntól, mikor az ellenállás megfeszítette minden izmát.

– Állj meg ott, ahol vagy! – Az ismeretlen hang megfagyasztotta Taehyung vérét ereiben. A fiú enyhén remegve fordult meg, hogy lássa társaságát. – Ne mozdulj!

Egy fiú állt vele szemben. Nem sokkal lehetett Taehyungnál idősebb, legalábbis sötétvörösre festett haja meglehetősen fiatalította. Ám szemeiben ragyogó elszántság, marcona és heroikusság sugallta, mennyi mindent megélt már. Eme tekintet rezzenéstelen arcával párosulva ijesztő, már-már horrorisztikus összhatást nyújtott. De a legrémisztőbb dolog a fegyver volt kezei között. Egy shotgun, hangtompítóval felszerelve.

– Ki a franc vagy te? – A fiú hangján érzékelhető volt, hogy ha nem kéne csendben lennie, legszívesebben ordítana.

Taehyung szíve szerint visszakérdezett volna, de a fegyver látványa torkára égette szavait. Honnan szerezhette? Csak ez a kérdés cikázott a fejében.

– Tudod, mit? Nem érdekel – emelte feljebb a shotgun-t a srác. – Húzz el innen!

– Mi van? – pislogott Taehyung, de sokkal inkább a saját száján kiejtett kérdés lepte meg. Nem állt szándékában lelövetni magát. – Mármint… Muszáj ételt és kötszert, vagy legalább gyógyszert szereznem. A barátom megsérült, és…

– Figyelj, srác! – sóhajtott az ismeretlen, félbeszakítva őt. – Míg eldöntöm, mit csinálok veled, adok egy jó tanácsot. Soha ne mondd el másoknak, milyen körülmények között vagy te és a hozzád tartozók! Vagy felhasználják ellened, vagy szimplán csak telibe fogják szarni. Ahogy én is. – Az utolsó mondatnál kattant egyet a fegyver kezei között, Taehyung pedig automatikusan hátrált egy lépést. Akkor a fiú kikerült látóteréből kissé, s így már nem takarta ki annyira a két embert, kiknek láttán Taehyung szemei a kétszeresükre dülledtek.

– Őket… – dadogta – őket te ölted meg? – bökött fejével a két vérben fekvő holttestre, mivel kezeit még mindig felemelve tartotta.

– És ha igen? – vonta fel egyik szemöldökét a vörös hajú. – Te is így fogod végezni, ha nem fogod be és nem takarodsz el.

Taehyung reakció helyett inkább jobban szemügyre vette a holttesteket. Mindkettőben férfit vélt felfedezni. Az egyiknek egy lyuk éktelenkedett homloka közepén, így Taehyung biztosra vehette, hogy a rá fegyvert fogó fiú jó célzó. Ám a másik áldozattal nem golyó végzett. Hasa fel volt metszve, ahonnan különböző bensőségek folytak a padlóra, s színezték át a betont, Taehyungot pedig azonnal elfogta a hányinger. Csak akkor érezte meg a szagot igazán.

Merengéséből egy halk lövés zökkentette ki. A golyó alig pár centiméterre ért földet mellette. Ijedten ugrott félre, majd tekintetét az ismeretlenre emelte. A fiú íriszeiben elszántság és offenzíva csillogott. Látszott rajta, hogy bármikor képes lenne megölni Taehyungot, és ezúttal is szándékosan lőtt mellé.

– Nem szólok még egyszer – suttogta hidegen. – Ha nem akarsz betonfesték lenni, takarodj el innen!

– Jól van… bocs – nyögte ki végül Taehyung, s kissé félve, de sarkon fordult.

Verejtékezett. Nem tudta kiverni fejéből a gondolatot, miszerint a fiú hidegvérrel és hezitálás nélkül lelőhetné. Hiszen háttal állt. Nem láthatta, mi történik mögötte. Csak egy pillanatba telne, s az élete véget is érhetne.

Ám az ismeretlen fiú nem lőtt. Taehyung sértetlenül hagyta el a garázs területét, ahonnan már-már futva indult meg menedékhelye felé.

– Végeztem, Yoongi – zendült fel egy halk, de határozott hang a fegyveres háta mögül. – Több dolgot már nem bírok el.

– Oké. – A fiú csak ennyit mondott. Rá se nézett társára, megindult az ellenkező irányba. A másik egy ideig felvont szemöldökkel követte őt tekintetével, majd egy vállrándítással megindult utána. Nem vette szívére ezt a lekezelő, flegmatikus stílust, az utóbbi napokban már sikerült hozzászoknia. Úgy vélte, egy háború közepén a faragatlan modor legyen a legkisebb baja.

– Te nem hozol semmit? – zárkózott fel társa mellé.

– Nem – lendítette át vállán a shotgunt. – Eleget dolgoztam ma.

– Ki volt az az ismeretlen fiú?

– Honnan tudjam, Jimin? – csattant fel Yoongi, s szikrázó szemekkel elkapta a másik tekintetét. – Nem kérdeztem a nevét, mert rohadtul nem érdekelt.

– Bocs, hogy megkérdeztem – horkantott fel a Jimin névre hallgató fiú. – Örülök, hogy nem ölted meg.

– Ch – vigyorodott el féloldalasan társa. – Majd legközelebb.

– Azt a két férfit is szükséges volt? – Jimin hangja félúton elhalt. A fiú nem válaszolt neki. Jimin úgy érezte, őt sokkal jobban megviselte a dolog, pedig nem is ő végzett azzal a két ártatlan civillel. Barbár dolognak tartotta, amit társa művelt velük, de nem tette szóvá. Kissé félt Yoongitól. Hiába voltak együtt már három napja, a mérhetetlen offenzíván semmit nem tudott róla. Ám abban biztos volt, hogy gondolkodás nélkül megölné őt is, ha muszáj volna.

Jimin nem kezdeményezett további beszélgetést. Nem igazán jöttek ki Yoongival, teljesen más világot éltek a háború előtt, ami most kidomborodni látszott. Habár az idősebbik semmit nem mesélt magáról, Jiminnek volt néhány ötlete, mivel foglalkozhatott, mikor még éltek, s nem csak lélegeztek. Talán katonának készült. Talán rendőr volt. A bérgyilkos szakma is megfordult már a fejében, de inkább elvetette az ötletet.

Némán baktatva tették meg a „hazafele” vezető útjukat. Yoongi amúgy sem volt az a beszédes fajta, Jiminnek pedig nem volt kedve bájcsevegni. Óvatosan közlekedtek a mellékutcákban, elkerülve a többi civillel való konfrontálódást és az esetleges halált. Az idősebbiknek szeme se rebbent, ha elsüvített a feje mellett egy golyó, határozottan haladt előre. Úgy tűnt, számára irreleváns, hogy társa él-e, vagy hal. Ám Jiminben tartotta a lelket és fokozta állóképességét a kényelmetlen matracának gondolata. Le akarta tenni nehéz táskáját. Pihenni vágyott. Jó kondícióban volt, de még neki se volt kellemes nagyjából harminc kilóval kerülgetni a holttesteket, a lövedékeket, a romokat.

*

– Megjöttünk – szólalt meg Yoongi háta mögül Jimin. Az idősebbik nem jelentette be érkeztét, unottan levágta az előszobába a fegyverét és a táskáját, s egy szó nélkül elsétált csapatuk harmadik tagja mellett. Elvett egy fehér dobozt az asztalról, majd egyenesen a létra felé vette az irányt, ami a hálószobájuk felé vezetett.

– Összevesztetek? – érdeklődött a fiú, bár beszédét meglehetősen nehezítette az ajkai között füstölgő cigaretta. Jimin csak szemét forgatva sóhajtott egyet, majd ő is lerakta a táskáját. – Inkább ne is kérdezzem, mi? – horkantott a srác.

– Tudod, hogy milyen – ült le társa mellé egy roskadt székre, s lábait négyes alakba rendezte. – És fogadjunk, hogy most is telefüstöli a hálószobát, csak hogy ne tudjak majd aludni.

– Lehet.

– Min ügyködsz, Namjoon? – hajolt közelebb a másikhoz Jimin, s érdeklődve figyelte a fiú minden mozdulatát és bámulatos kézügyességét.

– Egy asztalt próbálok összetákolni – pöccintette le a hamut Namjoon. – De nagyon rossz ez a gerenda, amit tegnap hoztál. Alig akar összeállni ez a szar! – Idegességében félrelökte a félkész asztalt, ami hatalmas puffanás kíséretében találkozott a szemben levő fallal.

– Hát bocs, de csak ezt találtam – ciccent fel sértődötten Jimin.

– Nem hibáztatlak – csóválta a fejét Namjoon. Egy hirtelen pillanatban elkapta Jimin bokáját, majd a fiú lábát kissé maga felé fordította. A fiatalabbiknak ideje sem volt megkérdezni tőle, mégis mit csinál, mert Namjoon már el is nyomta a megrövidült szálat a fiú cipőjének talpán, a csikket pedig a sarokba hajította a többi mellé.

– Nem értem, miért ott gyűjtöd őket – fintorgott a barna hajú. – Csak bűzölögnek, én pedig megfulladok tőle.

– Majd összetakarítom.

– Ja, persze.

– Történt kint valami rendkívüli? – érdeklődött Namjoon. Szemöldökét a homloka közepéig húzva várta a választ, de Jimin csak alsó ajkát harapdálta. Nem tudta eldönteni, hogy elmesélje-e az eseményeket. – Nyögd már ki! Mi történt? – türelmetlenkedett az idősebbik, mikor társa furcsa arckifejezése szemet szúrt neki.

– Yoongi megölt két és fél férfit – felelt végül, de ügyelt rá, hogy az említett személy nehogy meghallja őt.

– Mi az, hogy két és fél férfit? – lepődött meg őszintén a szőke hajú. – Szeretnélek megkérni, hogy érthetően magyarázz!

– Elmentünk a garázshoz, ahol belebotlottunk egy apába és a fiába. Nem akartak együttműködni, ahogy Yoongi sem. Hidegvérrel megölte őket, mikor a fiú kést rántott. – A gyilkosság említésénél Jimin tenyereibe temette arcát, hogy elrejthesse a megviseltséget, ami kiült rá. – Aztán újabb társaságunk akadt – beszélt maga elé. – Egy fiatal srác. Nem lehetett több húsznál. Yoongi nem ölte meg, csak eleresztett mellette egy golyót.

A két fiú közé fojtogató csend telepedett, amit egy apró nesz sem zilált szét. A rosszul elnyomott cigaretta füstje ráérősen szállingózott a meggyötört és a kiábrándult arc között. Namjoon nem tudta, milyen szavakkal illethetné az eseményeket. Egy háború közepén voltak. Irrelevánsnak tartotta a kiborulást. Ölsz, vagy megölnek. Nem volt más szabály, ami élhetett volna ebben a helyzetben.

– Hoztunk konzervet – törte meg a szürke némaságot Jimin, mikor a táskájához sétált. – De van itt még víz, alapanyag,És találtam egy kalapácsot is. Gondoltam, neked jól jöhet.

– Remek! – tápászkodott fel a térdein támaszkodva Namjoon. – Jobb lesz azt használni, mint a téglát.

– Mi a holnapi terv?

– Az, hogy majd én őrködöm, ti pedig pihentek – zendült fel egy harmadik hang is az előszobában. Jimin és Namjoon egyszerre fordultak Yoongi irányába, aki fegyverét lezseren pihentette jobb vállán. – Remélem, nem haragszotok meg, ha azt mondom, hogy nem bíznám ezt rátok – vonta fel cinikusan az egyik szemöldökét.

– Ugyan, dehogy – válaszolt hasonló mimikával Namjoon. – De nem válaszoltál a kérdésemre – tette keresztbe karjait.

Jimin szemeit forgatva fordított nekik hátat, majd baktatott le a pincébe vezető létrához, ahol aztán mégis csak megtorpant. Kettejük közül Namjoon volt az, aki szembe mert szállni Yoongival, s hangot mert adni esetleges nemtetszésének. Úgy gondolta, Yoongi emiatt kedveli őt, akármennyire is próbálta azt mutatni, hogy bosszantja az ellenvetés.

S ez így is volt. Yoonginak tetszett Namjoon talpraesettsége, egyenessége és határozottsága, mert úgy vélte, van véleménye, bátorsága, s az ilyen emberek maradhatnak életben egy háború közepette. Ám azt sosem bírta elviselni, ha fölényes hangnemben szóltak hozzá. Pedig ez rá is jellemző volt.

– A holnapi terv az – vette le a válláról a shotgunt Yoongi –, hogy Jimin elhozza a maradék cuccot a garázsból, amíg te összetákolsz két kést és főzöl valamit. Én pedig felderítek egy új területet. Már ki is néztem egy házat nem messze a főutcától.

– Nekünk ebbe miért nincs beleszólásunk? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Jimin, majd újra társai felé fordult. – Jó stratéga vagy, de mi lenne, ha egyszer azt csinálhatnánk, amit mi akarunk?

– Nem kötelezlek titeket semmire – rántott egyet a vállain Yoongi. – Nyugodtan el is mehettek. Feltéve, ha meg akartok halni. – Határozott léptekkel megindult a szék felé, ahol korábban Jimin ült, majd letelepedett rá. – Pontosan tudom, milyen stratégiával élhetjük túl ezt az időszakot, s nem áll szándékomban másképp cselekedni. A ti feladatotok csak annyi, hogy hallgattok rám – fordult feléjük. Tekintete határozottságot és rettenthetetlenséget tükrözött, ami még Namjoonba is belefojtotta a szót. – Ez nem jelent barátságot. Nem lettünk puszipajtások, s akkor sem kötünk vérszerződést, ha véget ér ez a szar. A döntés a tiétek. Én utálok segíteni másokon, mert nekem se szoktak. De ti élhettek a tudásommal és a tapasztalataimmal. Aludjatok rá egyet, vagy most lépjetek ki az ajtón!

2. rész - Bízhatok benned?

2. rész

Seokjin az épület hűvös falának dőlve várta, hogy a távcsöves katonák legalább egy pillanatra abbahagyják a lövöldözést. Lélegzetvisszafojtva lapult meg az árnyékban, attól tartva, hogy bármelyik pillanatban észrevehetik és fejbe lőhetik. Remegő lábakkal tett meg egy fél lépést, hogy jobban lásson, majd feszes mellkassal kísérelt meg kipillantani a fal mögül, hogy lássa, mikor adódhat esély, hogy végre elfusson a másik oldalra, ahol egy épület sziluettje rajzolódott ki. Szíve a torkában dobogott. Legszívesebben a fal mögött maradt volna a háború végéig, de tudta, hogy akkor biztosan meghalna. El kellett jutnia ahhoz az épülethez.

Rengeteg katonát látott a ház körül járkálni, de egyik se lépett be az ajtón. Seokjin arra vélt következtetni, hogy már átjárták az egészet, s nem fedeztek fel senkit. Vagy ha igen, már kitakarítottak minden emeletet.

A lövések lassan fogyatkozni kezdtek. Egyre távolabbról lehetett hallani őket, a fiú pedig mély levegőt véve kapott az alkalmon. Reszketve lökte el magát a faltól, s kezdett el futni az épület irányába. A biztonság kedvéért minden falnál vagy törmeléknél megállt, hallgatózva, vajon észrevették-e és vajon rálőnek-e. Mikor megbizonyosodott róla, hogy egyelőre minden jól halad, ismét rohanni kezdett. Hátizsákja folyamatosan a fenekét verte, a benne rejlő dolgok hektikusan csörömpöltek benne. Pedig alig volt nála valami. Csak egy üveg víz, egy kötés és némi ruha. Se fájdalomcsillapító, se élelem.

Az adrenalintól és a félelemtől Seokjin úgy érezte, szíve hamarosan kiugrik a helyéről, a tüdeje utat tör magának nyelőcsövén keresztül, a lábai pedig leszakadnak. De nem állhatott meg. Már csak pár méter választotta el a céljától, nem adhatta fel.

Hirtelen éles fájdalom nyílalt a bal vállába. Azonnal a kritikus ponthoz kapott, s érezte, hogy valami nedves szivárog ruhája alól. Eltalálták. A golyó éppen csak karcolta, de még így is épp eléggé felsértette, a vérzés pedig nem akart elállni. Ettől csak gyorsabban kezdett futni az épület felé.

Nem közelíthette meg az ajtó felől, mert tudta, hogy arra remek rálátás nyílik. Így más megoldás után kellett néznie, ami szerencséjére nem tartott sokáig. Észrevett egy keskeny hasadékot, ami a föld alá vezetett. Nem sokkal volt messzebb az épülettől, így biztos volt benne, hogy egy alagútra nyílik az a lyuk. Mikor füle mellett elsüvített még egy golyó, már biztos volt benne, hogy nem vesztegethet el több időt. Kockáztatnia kellett. Sietve leguggolt a nyílás előtt, majd lábait lelógatva leugrott.

Azonnal a falnak lapult. Várt pár másodpercet, hallgatózva, kiszúrta-e őt valaki, vagy, hogy egyáltalán tartózkodik-e ember az alagútban rajta kívül. Mikor a csend továbbra is tapintható maradt, óvatos léptekkel megindult előre a vak sötétben. Csak gyors, kimerült lélegzetvétele mutatta, hogy fellelhető némi élet a föld alatt. Seokjin úgy érezte magát, mintha a halálba sétálna. A folyosó sötét volt, hideg és csendes, de szerencsére nem végtelen. Az egyenes utat egy ajtó vágta félbe, ami előtt a fiú megállt egy pillanatra, elgondolkozva, benyisson-e.

Ugyan, Jin… Ha már eddig eljöttél, nem mindegy? – győzködte saját magát. Végül belökte az ajtót, ami önfeláldozóan nyikorgott a fiú mozdulatától. Jin a fejét bedugva pillantott be a résen, folyamatosan rettegve, hogy észreveszi valaki. Legszívesebben elsuttogott volna egy hellót, de tudta, hogy azzal előbb buktatná le magát, semmint, hogy segítséget találjon. Ugyanis a válla egyre jobban sajgott, muszáj volt leülnie. Legalább addig, amíg bekötözi a sebét. Mikor megbizonyosodott arról, hogy nincs rajta kívül senki se a szobában, belépett, majd becsukta maga mögött az ajtót. Bebotorkált a szoba jobb hátsó sarkába, ahol falnak vetett háttal helyet foglalt a földön. Nagyot nyögött egyszerre a megkönnyebbüléstől és a fájdalomtól. Csak akkor érezte, mennyire fáj a válla. Hátizsákjában azonnal kotorászni kezdett a kötszer után kutatva, ám egy éles hang megfagyasztotta a vért az ereiben, félbeszakítva minden mozdulatát.

– Ne nagyon rendezkedj be. – A hang tulajdonosáról lehetetlen volt eldönteni, mennyi idős. A hangszín fiatalosnak hatott, de a belőle áradó határozottság, harciasság és ridegség ezt merőben megcáfolta. Seokjin értetlenül pislogott a hang irányába, arcot keresve hozzá. Végül egy fekete hajú fiú lépett elő a bal sarok árnyékából, rezzenéstelen tekintetét pedig Jinébe fúrta.

A srác tényleg fiatalnak nézett ki. Seokjin szerint nem lehetett több tizennyolcnál, azonban a katasztrófa által okozott piszokfoltok, ráncok meglehetősen öregítették. Íriszeiről nem is beszélve, mik tökéletesen tükrözték, mennyit megélt már a fiú. Szivárványhártyái lélektelenek, kifakultak voltak.

– Hozzád beszélek – folytatta mondandóját. – Kösd be a sebedet, aztán menj el! Nem fogadok látogatókat.

– Észre sem vettelek. – A zavarodott Jin még mindig felvont szemöldökkel bámulta a fiút.

– Hát persze, hogy nem – ciccent fel.

– Hogy hívnak?

– Miért érdekel?

– Azért, mert én egy darabig itt leszek – tépett le egy darabot a kötszerből Seokjin. – És nem vagyok hajlandó olyan mellett lenni, akinek legalább a nevét nem tudom.

– Mondtam, hogy menj el – fonta keresztbe a karjait a fiú. Jin csak ekkor látta, ruhája mennyire szét van szakadva. Cafatokban lógott a fiúról. Így nem volt, ami takarhatta az alkarján éktelenkedő sebet.

– Megsérültél? – bökött fejével a vérfoltra Jin. A srác is vetett a sérülésére egy futó pillantást, majd végül vállat vont.

– Igen – válaszolt hetykén. – De nincs kötésem, szóval így marad.

– Bekötözlek, ha elárulod a nevedet – emelte fel a gézt az idősebbik fiú. – Nekem úgyse kell az egész. – Ő maga sem értette, miért pazarolná egy ismeretlenre a fásliját, miközben nagyon jól tudta, bármikor szükség lehet rá egy háború közepén. De valamiért úgy érezte, nem hagyhatja magára a fiút. Bármennyire is magabiztosnak mutatta magát, Jin felfedezett benne egy kis gyermeteg esetlenséget. Talán a beállásán. Talán a szóhasználata miatt. Ő se tudta megmondani.

– Miért segítenél nekem? – huppant le Seokjin mellé a fiú, tartva a tisztes távolságot. Karjait kényelmesen támasztotta térdein, jobb kezének ujjaival pedig szájánál babrált. Ettől csak még gyerekesebbnek tűnt.

– Mert ez egy háború – tekerte körbe kötszerrel a vállát Jin. – És nekünk, civileknek, segítenünk kell egymáson, hogy túléljünk. Ilyen egyszerű.

A fiú mondandóját csend követte. Az ismeretlen srác csak meredt maga elé, látszólag emésztve az elhangzottakat. Arcára kiült, mennyire megfontolja minden mondatát és cselekedetét, semmit se bízva a véletlenre. Tekintete végül Jinre siklott.

– Jungkook. – Úgy ejtette ki száján a nevét, mintha már hónapok óta nem mutatkozott volna be senkinek. – A nevem Jungkook – és sérült karját Seokjin felé nyújtotta.

– Seokjin – mutatkozott be ő is. – De szólíts csak Jinnek. Azt jobban szeretem.

– Oké. – Jungkook továbbra is távolságtartó volt, de Jint ez abszolút nem zavarta. Nagy előrelépésnek könyvelte el, hogy a fiú legalább bemutatkozott. Miután bekötötte a saját sebét, a maradék fáslit Jungkook karjára tekerte, miután pár csepp vízzel letisztította azt. Ölni tudott volna egy adag alkoholért, amivel rendesen lefertőtleníthetett volna minden sérülést.

– Miért kéne bíznom benned? – törte meg a kialakult csendet Jungkook.

– Most kötöttem be a sebedet, haver – forgatta a szemeit Jin. – Csak úgy nem pazarolnám a kötszert.

Jungkook végül vállat vont, jelezve, hogy erre már nem tud mit reagálni. Valahol egyetértett a fiúval.

– Mióta vagy itt? – folytatta a társalgást Seokjin.

– Három napja. És hogy mióta vagyok egyedül? – folytatta Jungkook, megelőzve a további kérdéseket. – Tizennégy éves korom óta.

– Hogy éltél túl idelent egyedül?

– Bejöttem, miután láttam, hogy kitakarították a területet – mesélte a fiú. – Azóta nem járt idelent senki. Minden este kimegyek gyűjtögetni, ami a múltamnak köszönhetően elég könnyen megy. Megvolt majdnem mindenem, de tegnap feléltem az egész készletemet. Ma ki kell mennem megint.

– Várj – szakította félbe az idősebbik. – A múltadnak köszönhetően?

– Ja. – Jungkooknak látszólag nem állt szándékában kiteregetni a szennyesét, Jin pedig inkább nem faggatta. Nem akarta elrontani már az elején a még ki nem alakult kapcsolatukat.

– A sebedet is tegnap szerezted?

– Igen.

– Figyelj… – sóhajtott fel Jin, Jungkookot pedig azonnal elfogta a rémület. Biztos volt benne, hogy hyungja komoly dologgal fog előállni, ő pedig nem volt hozzászokva a mély, bensőséges témák feszegetéséhez, kitárgyalásához. – Nem találkoztál terhes nővel az utóbbi időben? – Mikor tekintetük összekapcsolódott, Jungkook szívverése kihagyott egy ütemet. A kérdés végtelenül meglepte, így eleinte csak egy fejrázás tellett tőle.

– Nem – nyögte ki végül, hangja pedig annyira erőtlen volt, hogy Seokjin csak még jobban összetört legbelül.

– Nem találom a menyasszonyomat, akárhol keresem – vetette hátra a fejét, tekintete a plafonon cikázott. – Azt hittem, boldog családként élhetünk majd, ha a kislányunk megszületik. De úgy tűnik, ez csak naiv álom.

– Részvétem, hyung – harapdálta alsó ajkát Jungkook. – Nem tudom, mit mondjak. Nekem a boldog család fogalma amúgy is ismeretlen.

– Most már nekem is.

– Neked legalább van valaki, aki mindennél és mindenkinél többet jelent. – Jungkook a földön talált kaviccsal kezdett játszadozni. – Nekem nincs ilyen személy az életemben. És nem is volt soha.

– Mi van a szüleiddel? – pislogott kíváncsian Jin.

– Anya meghalt rákban, mikor tizenkettő voltam. Apám pedig… tudja a halál. Bár nem is érdekel túlzottan. Remélem, fejbe találta már valaki.

Seokjin nem értette, hogy beszélhet valaki így a szülejéről. De azt mindenképp sikerült leszűrnie, hogy Jungkooknak nem volt túl jó kapcsolata az apjával.

– Részvétem, ami anyukádat illeti.

– Kösz… – dobta félre a kavicsot Jungkook. – Meg tudod mondani, mennyi az idő?

– Fél kilenc – pillantott a karórájára Jin.

– Akkor lassan kimegyek portyázni.

– De hát megsérültél! – egyenesedett ki az idősebbik. – Nem mehetsz ki így.

– Hahh, csak figyelj! – kacsintott Jungkook. – Ha nem jövök vissza minimum két konzervvel, egy doboz fájdalomcsillapítóval, meg egy üveg vízzel, akkor kiállok a ház tetejére és főbe lövetem magamat.

1. rész - Menedék

1. rész

A ház vehemensen visszhangzott, mikor Hoseok becsapta az ajtót maga mögött, majd kimerülten nekidőlt a falapnak. A zajok elhalkultak, a fiú pedig sóhajtozva nézett végig hasonlóan fáradt társán, miközben leemelte arca elől az izzadtságtól nedves kendőjét. Végül a romos épület mállott falára tévedt a tekintete, ami nem volt otthonos, de potenciális menedéknek tűnt. Egy időre legalábbis biztosan.

Hoseok nagyot sóhajtva csúszott lejjebb, majd mikor feneke elérte cipőjének sarkát, kihúzta lábát maga alól. Érezte a hideget ruháján keresztül, minden porcikája ordított a fájdalomtól, bőre pedig viszketett a kosztól. Ám ezek az emóciók elenyészőek voltak reszkető lelke és vadul kalapáló szíve mellett, ami kitörni készült a fiú bordái mögül. Mély levegőt vett, hogy csillapítani tudja heves lélegzetvételeit, majd a narancs hajú fiúra nézett, aki elmélyülten pásztázta a házat.

– Egy időre jó lesz itt, nem? – törte meg a hirtelen rájuk telepedett csendet a fiatalabbik.

– De – sóhajtott Hoseok, majd erőt véve magán feltápászkodott a földről. Kezei megremegtek alatta, mikor feljebb tolta kimerültségtől nehéz testét. Mikor talpa találkozott a padlóval, kénytelen volt a hideg falnak dőlni, hogy ne essen össze.

– Jól vagy? – fordult felé a másik fiú, majd közelebb lépett hozzá.

– Ahhoz képest, hogy végigrohantam az egész városon golyók és összeomladozó épületek elől menekülve, remekül vagyok, köszönöm a kérdésedet, Taehyung – ironizált Hoseok. Ez volt az egyetlen szokása, amit magával hozott a háborúba. – Csak a térdem ne fájna ennyire.

– Megsérültél? – pislogott ijedten Taehyung. Hoseok a fejét rázta.

– Nem. Csak gyengék a jobb térdem ízületei. Ezért is vagyok ilyen fáradt most.

– Mindjárt jövök – veregette vállon Taehyung a fáradt fiút. – Körbenézek.

Hoseok ismét csak bólintani volt képes, majd egész hátát a mocskos falnak vetette. Bágyadtan hunyta le szemeit, s próbált kiűzni agyából minden gondolatot, ami a Dél- és Észak-Korea háborúját hordozta magában. Próbálta kizárni a kintről beáradó zajokat, s közben hálát adott, amiért feltehetőleg sikerült egy a külvilágtól elzárt, biztonságos helyet találniuk. Ugyanis a morajok enyhültek, fülei pedig nem sajogtak már annyira. Kezdte visszakapni a hallását.

Eközben Taehyung végigjárta az egész házat, ami összesen két emeletből állt. A földszintből és a lefelé vezető lépcső végénél található alagsorból. Először végigsétált a fenti részen, s hátáról előre vetette táskáját, abban reménykedve, hogy talál valamit, amibe bele is pakolhatja a ruhákat, gyógyszereket és a némi ételt, amit magával hozott.

Az előszobából kiérve elsőnek a konyhában találta magát. Nem kecsegtette őt sokkal, csak egy rozoga tűzhellyel, egy kopott székkel és egy már látszólag rég kifosztott hűtővel. Kapva az alkalmon bepakolta a két konzerv kaját, majd a konyhából kivezető ajtón keresztül haladt tovább. A fürdőszobába. Nem lepődött meg, mikor kopárság fogadta a helyiségben, de legalább az apró szekrényben el tudta helyezni azt az egy doboz pirulát, ami eddig táskáját nehezítette.

– Taehyung! – Újdonsült barátja éles hangja zökkentette ki a felderítésből a fiút, majd a kiáltás forrása felé igyekezett. Remélte, hogy hyungjának nem esett semmi baja, de mikor megpillantotta őt a lépcsőfordulóban, nagy kő esett le a szívéről.

– Mi az? – kérdezte érdeklődve.

– Megnézted már ezt a szintet? – érdeklődött a fekete hajú.

– Még nem – rázta a fejét Taehyung. – Még csak most végeztem idefent. Bepakoltam két konzervet a hűtőbe, a fájdalomcsillapítót pedig beraktam az elsősegély szekrénybe.

– Oké. Akkor én szétnézek idelent.

Taehyung bólintása elegendő volt ahhoz, hogy Hoseok folytassa útját lefelé. Lassan szedte a fokokat, szem előtt tartva a lehetőséget, hogy lehet lent valaki. Kezét a nadrágjában levő késre csúsztatta, hogy szükség esetén elő tudja kapni, majd lelépett az utolsó fokról. Hunyorogva pillantott körbe, de nem hogy embert, még egy használható tárgyat sem talált egy rozoga asztalon kívül. Ám a helyiségből két ajtó nyílt, Hoseok pedig mindkettőt végigmustrálva döntötte el, hogy először jobbra indul meg. Megérzése pedig nem csalt. Szemei elé egy ugyan piszkos, de még használható matrac tárult, amin nyitva hagyott magazinok hevertek, kitakarva azt az apró párnát, amin egykor valaki még a fejét nyugtatta. A fiú legszívesebben azonnal igénybe vette volna a fekvőhelyet, de tudta, hogy még nem végzett.

Eközben Taehyung is lement az alsó szintre, hogy a felderítetlen területeken befejezze a keresgélést. Mivel látta, hogy társa már benyitott a jobb oldali ajtón, automatikusan a baloldalira tapasztotta kezét, majd óvatosan beljebb lökte azt. Mikor a falap már majdnem a falat érte, a fiú átlépte a küszöböt, s besétált a szobába. Egy erőtlen gyertya fénye világította be az apró helyiséget, nem túl sok látnivalót szolgáltatva, de a lényeg nem maradt sötétség alatt. A fiú ijedten hökkent meg, mikor észrevett egy a sarokban gubózó alakot, kinek testét egy szakadt, zöld pléd rejtett el szem elől, arcát pedig csapzott, koszos hajzuhataga takarta el. Ám a Taehyung által keltett zajra azonnal felkapta a fejét, tekintetét pedig a fiúéba fúrta. Íriszei hideg haragot és forró vehemenciát sugároztak, miknek egyvelege pengeként metszette fel Taehyung rémült szívét. Szívét, ami kiugrani készült a helyéről, mikor az alak felpattant a helyéről, leejtve magáról a piszkos plédet, amitől végre láthatóvá vált leharcolt öltözete és az ujjai közt fénylő kés, ami az erős szorítástól táncot járt a gyertya fényében.

– Ne! – emelte kezeit maga elé Taehyung. – Nem akarom bántani.

– Mind ezt mondjátok – sziszegte fogai között a férfi, s még mielőtt Taehyung bármit is reagálhatott volna, a fiúnak rontott. A félelem és az életösztön generálta adrenalinnak hála hatalmas erőre tett szert, amivel másodpercek alatt a földre terítette Taehyungot. Az idegen térdeivel mozgásképtelenné tette a fiút, mikor ránehezedett velük a karjaira, majd kezében megforgatva a kést Taehyung torkának esett azzal.

Taehyung bármennyire is próbálta, kimerültsége gátolta, hogy lelökje magáról ellenfelét, a halálfélelem pedig rögtön eluralkodott rajta. Retteget attól, ha csak ránézett a férfire, kinek tekintetében a reménység csillagai kihunytak, helyet adva az agressziónak, a bizalmatlanságnak. Ám valahol mélyen ott rejtőzött a reményveszettség és a tanácstalanság abban a barna szempárban, s ahogy Taehyung erre gondolt, biztos volt abban, hogy jobb kondícióban se tudná bántani a férfit.

– Miért nem lehet békén hagyni engem? – üvöltötte kétségbeesetten az ismeretlen, s a fegyver már száguldott is Taehyung bőre felé. A fiú minden izma megfeszült, s erőtlenül, lehunyt szemekkel várta, hogy bekövetkezzen, aminek kell.

Ám hirtelen a testét nyomó súly megszűnt létezni, az arcát karcoló kellemetlen lehelet pedig immáron elszáguldott a füle mellett. Szemhéjai kíváncsian pattantak fel, s az első dolog, amit megpillantott, az Hoseok volt, a saját késével a kezében. Fejét azonnal a másik irányba fordította. Azon az oldalán a férfi fetrengett a földön oldalát fájlalva. A bicegő Hoseok határozottan közelítette meg az idegen testet, a kést pedig visszacsúsztatta nadrágjába. Kezét nyújtotta V-nek, hogy felsegítse őt a földről, a fiú pedig sietve kapott utána, nehogy még egy szekundumot is el kelljen töltenie a férfi mellett.

Ám az alak sem maradt sokáig a helyén. Hoseok már épp nyitotta a száját, hogy mondjon neki valamit, de a férfi olyan gyorsan pattant fel, hogy ideje sem volt megszólalni, szavai a torkára fagytak. Azonnal a lépcső felé vette az irányt, a fiúk pedig gondolkodás nélkül követték. Fogalmuk sem volt, mit tennének, ha utolérnék a férfit, de testük önkényesen mozdult. A lépcsőfordulóban majdnem sikerült pulóvere után nyúlni, de Hoseok végül elvétette a mozdulatot. Automatikusan arca elé emelte a nyakában pihenő kendőjét, felkészülve, ha esetleg ki kéne mennie a szabadba. Ám mikor az ajtó kinyílt, a férfi pedig kirohant rajta, pár másodperc múlva elnyelték őt az épületek. A fiúk nem tudták megmondani, merre mehetett.

– Ugye nem akarsz utána menni? – ragadta meg Hoseok csuklóját Taehyung, amitől a srác azonnal megtorpant.

– Nem – sóhajtotta, mikor ismét szabaddá tette arcát. – Eszem ágában sincs – fordult vissza, majd becsukta maga mögött az ajtót.

*

A nap hátralévő részét az alagsorban töltötték. A matracon ücsörögtek egymással szemben, s az unalmas magazinokat lapozgatták, hogy valamivel elüssék az időt. A fogyásról szóló cikkek, a sztárokat kiveséző pletykák, az önismereti tesztek mérhetetlenül távolinak tűntek. Mintha nem is léteztek volna. Mintha egy másik világban csöppentek volna, ahonnan egyelőre semmi kiút nem vezet.

Hiába a ház, egy percre sem érezték magukat biztonságban, a magatehetetlenség pedig egyre jobban eluralkodott rajtuk, ahogy közeledett az éjszaka.

– Ki kéne menni, portyázni – törte meg a csendet Hoseok. – Kötést és ételt kell szereznünk, különben nem húzzuk sokáig.

– Én is gondoltam erre – bólintott Taehyung. – Majd én kimegyek. Neked pihenned kell, hyung.

– Ha itt is maradok, nem fogok pihenni – sóhajtott az idősebbik, majd félre dobta az utolsó magazint. – Őriznem kell a házat. Jelenleg ez az épület az egyetlen biztos pontunk.

– Igaz – ismerte el Taehyung, majd a karórájára pillantott. – Nyolc óra van. Lassan indulok, megvárom, míg kicsit sötétebb lesz.

– Rendben – fújta ki az összes levegőt megfáradt tüdejéből a másik, majd elterült a matracon. Nem volt a legkényelmesebb, de örült, amiért végre vízszintbe helyezhette magát. Érezte, hogy elég lenne pár másodperc, hogy elnyomja az álom. De nem aludhatott. Szemeit nyitva tartva, a falat bámulva próbálta ébren tartani magát, legalább addig, míg Taehyung ott volt vele. Azonban azt az időt is fekve töltötte, amit társa pakolással. Taehyung összeszedett mindent, amiről úgy vélte, hogy szükséges lehet az este folyamán, ám a holmijuk meglehetősen kevés volt. Kését mindenképpen magával vitte, hátizsákját pedig üresen vállára kanyarította.

Félt. Retteget kimenni a golyózáporba és a háborúzó emberek közé. Nem akart meghalni. Élni akart. De tudta, hogy ehhez kénytelen lesz elhagyni a házat, hogy a fennmaradáshoz szükséges dolgokat beszerezhesse. Mikor a Nap önfeláldozóan tűnt el az égről, hogy végleg helyet adhasson a holdnak, reszkető végtagokkal útnak indult.