1. rész - Menedék

1. rész

A ház vehemensen visszhangzott, mikor Hoseok becsapta az ajtót maga mögött, majd kimerülten nekidőlt a falapnak. A zajok elhalkultak, a fiú pedig sóhajtozva nézett végig hasonlóan fáradt társán, miközben leemelte arca elől az izzadtságtól nedves kendőjét. Végül a romos épület mállott falára tévedt a tekintete, ami nem volt otthonos, de potenciális menedéknek tűnt. Egy időre legalábbis biztosan.

Hoseok nagyot sóhajtva csúszott lejjebb, majd mikor feneke elérte cipőjének sarkát, kihúzta lábát maga alól. Érezte a hideget ruháján keresztül, minden porcikája ordított a fájdalomtól, bőre pedig viszketett a kosztól. Ám ezek az emóciók elenyészőek voltak reszkető lelke és vadul kalapáló szíve mellett, ami kitörni készült a fiú bordái mögül. Mély levegőt vett, hogy csillapítani tudja heves lélegzetvételeit, majd a narancs hajú fiúra nézett, aki elmélyülten pásztázta a házat.

– Egy időre jó lesz itt, nem? – törte meg a hirtelen rájuk telepedett csendet a fiatalabbik.

– De – sóhajtott Hoseok, majd erőt véve magán feltápászkodott a földről. Kezei megremegtek alatta, mikor feljebb tolta kimerültségtől nehéz testét. Mikor talpa találkozott a padlóval, kénytelen volt a hideg falnak dőlni, hogy ne essen össze.

– Jól vagy? – fordult felé a másik fiú, majd közelebb lépett hozzá.

– Ahhoz képest, hogy végigrohantam az egész városon golyók és összeomladozó épületek elől menekülve, remekül vagyok, köszönöm a kérdésedet, Taehyung – ironizált Hoseok. Ez volt az egyetlen szokása, amit magával hozott a háborúba. – Csak a térdem ne fájna ennyire.

– Megsérültél? – pislogott ijedten Taehyung. Hoseok a fejét rázta.

– Nem. Csak gyengék a jobb térdem ízületei. Ezért is vagyok ilyen fáradt most.

– Mindjárt jövök – veregette vállon Taehyung a fáradt fiút. – Körbenézek.

Hoseok ismét csak bólintani volt képes, majd egész hátát a mocskos falnak vetette. Bágyadtan hunyta le szemeit, s próbált kiűzni agyából minden gondolatot, ami a Dél- és Észak-Korea háborúját hordozta magában. Próbálta kizárni a kintről beáradó zajokat, s közben hálát adott, amiért feltehetőleg sikerült egy a külvilágtól elzárt, biztonságos helyet találniuk. Ugyanis a morajok enyhültek, fülei pedig nem sajogtak már annyira. Kezdte visszakapni a hallását.

Eközben Taehyung végigjárta az egész házat, ami összesen két emeletből állt. A földszintből és a lefelé vezető lépcső végénél található alagsorból. Először végigsétált a fenti részen, s hátáról előre vetette táskáját, abban reménykedve, hogy talál valamit, amibe bele is pakolhatja a ruhákat, gyógyszereket és a némi ételt, amit magával hozott.

Az előszobából kiérve elsőnek a konyhában találta magát. Nem kecsegtette őt sokkal, csak egy rozoga tűzhellyel, egy kopott székkel és egy már látszólag rég kifosztott hűtővel. Kapva az alkalmon bepakolta a két konzerv kaját, majd a konyhából kivezető ajtón keresztül haladt tovább. A fürdőszobába. Nem lepődött meg, mikor kopárság fogadta a helyiségben, de legalább az apró szekrényben el tudta helyezni azt az egy doboz pirulát, ami eddig táskáját nehezítette.

– Taehyung! – Újdonsült barátja éles hangja zökkentette ki a felderítésből a fiút, majd a kiáltás forrása felé igyekezett. Remélte, hogy hyungjának nem esett semmi baja, de mikor megpillantotta őt a lépcsőfordulóban, nagy kő esett le a szívéről.

– Mi az? – kérdezte érdeklődve.

– Megnézted már ezt a szintet? – érdeklődött a fekete hajú.

– Még nem – rázta a fejét Taehyung. – Még csak most végeztem idefent. Bepakoltam két konzervet a hűtőbe, a fájdalomcsillapítót pedig beraktam az elsősegély szekrénybe.

– Oké. Akkor én szétnézek idelent.

Taehyung bólintása elegendő volt ahhoz, hogy Hoseok folytassa útját lefelé. Lassan szedte a fokokat, szem előtt tartva a lehetőséget, hogy lehet lent valaki. Kezét a nadrágjában levő késre csúsztatta, hogy szükség esetén elő tudja kapni, majd lelépett az utolsó fokról. Hunyorogva pillantott körbe, de nem hogy embert, még egy használható tárgyat sem talált egy rozoga asztalon kívül. Ám a helyiségből két ajtó nyílt, Hoseok pedig mindkettőt végigmustrálva döntötte el, hogy először jobbra indul meg. Megérzése pedig nem csalt. Szemei elé egy ugyan piszkos, de még használható matrac tárult, amin nyitva hagyott magazinok hevertek, kitakarva azt az apró párnát, amin egykor valaki még a fejét nyugtatta. A fiú legszívesebben azonnal igénybe vette volna a fekvőhelyet, de tudta, hogy még nem végzett.

Eközben Taehyung is lement az alsó szintre, hogy a felderítetlen területeken befejezze a keresgélést. Mivel látta, hogy társa már benyitott a jobb oldali ajtón, automatikusan a baloldalira tapasztotta kezét, majd óvatosan beljebb lökte azt. Mikor a falap már majdnem a falat érte, a fiú átlépte a küszöböt, s besétált a szobába. Egy erőtlen gyertya fénye világította be az apró helyiséget, nem túl sok látnivalót szolgáltatva, de a lényeg nem maradt sötétség alatt. A fiú ijedten hökkent meg, mikor észrevett egy a sarokban gubózó alakot, kinek testét egy szakadt, zöld pléd rejtett el szem elől, arcát pedig csapzott, koszos hajzuhataga takarta el. Ám a Taehyung által keltett zajra azonnal felkapta a fejét, tekintetét pedig a fiúéba fúrta. Íriszei hideg haragot és forró vehemenciát sugároztak, miknek egyvelege pengeként metszette fel Taehyung rémült szívét. Szívét, ami kiugrani készült a helyéről, mikor az alak felpattant a helyéről, leejtve magáról a piszkos plédet, amitől végre láthatóvá vált leharcolt öltözete és az ujjai közt fénylő kés, ami az erős szorítástól táncot járt a gyertya fényében.

– Ne! – emelte kezeit maga elé Taehyung. – Nem akarom bántani.

– Mind ezt mondjátok – sziszegte fogai között a férfi, s még mielőtt Taehyung bármit is reagálhatott volna, a fiúnak rontott. A félelem és az életösztön generálta adrenalinnak hála hatalmas erőre tett szert, amivel másodpercek alatt a földre terítette Taehyungot. Az idegen térdeivel mozgásképtelenné tette a fiút, mikor ránehezedett velük a karjaira, majd kezében megforgatva a kést Taehyung torkának esett azzal.

Taehyung bármennyire is próbálta, kimerültsége gátolta, hogy lelökje magáról ellenfelét, a halálfélelem pedig rögtön eluralkodott rajta. Retteget attól, ha csak ránézett a férfire, kinek tekintetében a reménység csillagai kihunytak, helyet adva az agressziónak, a bizalmatlanságnak. Ám valahol mélyen ott rejtőzött a reményveszettség és a tanácstalanság abban a barna szempárban, s ahogy Taehyung erre gondolt, biztos volt abban, hogy jobb kondícióban se tudná bántani a férfit.

– Miért nem lehet békén hagyni engem? – üvöltötte kétségbeesetten az ismeretlen, s a fegyver már száguldott is Taehyung bőre felé. A fiú minden izma megfeszült, s erőtlenül, lehunyt szemekkel várta, hogy bekövetkezzen, aminek kell.

Ám hirtelen a testét nyomó súly megszűnt létezni, az arcát karcoló kellemetlen lehelet pedig immáron elszáguldott a füle mellett. Szemhéjai kíváncsian pattantak fel, s az első dolog, amit megpillantott, az Hoseok volt, a saját késével a kezében. Fejét azonnal a másik irányba fordította. Azon az oldalán a férfi fetrengett a földön oldalát fájlalva. A bicegő Hoseok határozottan közelítette meg az idegen testet, a kést pedig visszacsúsztatta nadrágjába. Kezét nyújtotta V-nek, hogy felsegítse őt a földről, a fiú pedig sietve kapott utána, nehogy még egy szekundumot is el kelljen töltenie a férfi mellett.

Ám az alak sem maradt sokáig a helyén. Hoseok már épp nyitotta a száját, hogy mondjon neki valamit, de a férfi olyan gyorsan pattant fel, hogy ideje sem volt megszólalni, szavai a torkára fagytak. Azonnal a lépcső felé vette az irányt, a fiúk pedig gondolkodás nélkül követték. Fogalmuk sem volt, mit tennének, ha utolérnék a férfit, de testük önkényesen mozdult. A lépcsőfordulóban majdnem sikerült pulóvere után nyúlni, de Hoseok végül elvétette a mozdulatot. Automatikusan arca elé emelte a nyakában pihenő kendőjét, felkészülve, ha esetleg ki kéne mennie a szabadba. Ám mikor az ajtó kinyílt, a férfi pedig kirohant rajta, pár másodperc múlva elnyelték őt az épületek. A fiúk nem tudták megmondani, merre mehetett.

– Ugye nem akarsz utána menni? – ragadta meg Hoseok csuklóját Taehyung, amitől a srác azonnal megtorpant.

– Nem – sóhajtotta, mikor ismét szabaddá tette arcát. – Eszem ágában sincs – fordult vissza, majd becsukta maga mögött az ajtót.

*

A nap hátralévő részét az alagsorban töltötték. A matracon ücsörögtek egymással szemben, s az unalmas magazinokat lapozgatták, hogy valamivel elüssék az időt. A fogyásról szóló cikkek, a sztárokat kiveséző pletykák, az önismereti tesztek mérhetetlenül távolinak tűntek. Mintha nem is léteztek volna. Mintha egy másik világban csöppentek volna, ahonnan egyelőre semmi kiút nem vezet.

Hiába a ház, egy percre sem érezték magukat biztonságban, a magatehetetlenség pedig egyre jobban eluralkodott rajtuk, ahogy közeledett az éjszaka.

– Ki kéne menni, portyázni – törte meg a csendet Hoseok. – Kötést és ételt kell szereznünk, különben nem húzzuk sokáig.

– Én is gondoltam erre – bólintott Taehyung. – Majd én kimegyek. Neked pihenned kell, hyung.

– Ha itt is maradok, nem fogok pihenni – sóhajtott az idősebbik, majd félre dobta az utolsó magazint. – Őriznem kell a házat. Jelenleg ez az épület az egyetlen biztos pontunk.

– Igaz – ismerte el Taehyung, majd a karórájára pillantott. – Nyolc óra van. Lassan indulok, megvárom, míg kicsit sötétebb lesz.

– Rendben – fújta ki az összes levegőt megfáradt tüdejéből a másik, majd elterült a matracon. Nem volt a legkényelmesebb, de örült, amiért végre vízszintbe helyezhette magát. Érezte, hogy elég lenne pár másodperc, hogy elnyomja az álom. De nem aludhatott. Szemeit nyitva tartva, a falat bámulva próbálta ébren tartani magát, legalább addig, míg Taehyung ott volt vele. Azonban azt az időt is fekve töltötte, amit társa pakolással. Taehyung összeszedett mindent, amiről úgy vélte, hogy szükséges lehet az este folyamán, ám a holmijuk meglehetősen kevés volt. Kését mindenképpen magával vitte, hátizsákját pedig üresen vállára kanyarította.

Félt. Retteget kimenni a golyózáporba és a háborúzó emberek közé. Nem akart meghalni. Élni akart. De tudta, hogy ehhez kénytelen lesz elhagyni a házat, hogy a fennmaradáshoz szükséges dolgokat beszerezhesse. Mikor a Nap önfeláldozóan tűnt el az égről, hogy végleg helyet adhasson a holdnak, reszkető végtagokkal útnak indult.