2. rész - Bízhatok benned?

2. rész

Seokjin az épület hűvös falának dőlve várta, hogy a távcsöves katonák legalább egy pillanatra abbahagyják a lövöldözést. Lélegzetvisszafojtva lapult meg az árnyékban, attól tartva, hogy bármelyik pillanatban észrevehetik és fejbe lőhetik. Remegő lábakkal tett meg egy fél lépést, hogy jobban lásson, majd feszes mellkassal kísérelt meg kipillantani a fal mögül, hogy lássa, mikor adódhat esély, hogy végre elfusson a másik oldalra, ahol egy épület sziluettje rajzolódott ki. Szíve a torkában dobogott. Legszívesebben a fal mögött maradt volna a háború végéig, de tudta, hogy akkor biztosan meghalna. El kellett jutnia ahhoz az épülethez.

Rengeteg katonát látott a ház körül járkálni, de egyik se lépett be az ajtón. Seokjin arra vélt következtetni, hogy már átjárták az egészet, s nem fedeztek fel senkit. Vagy ha igen, már kitakarítottak minden emeletet.

A lövések lassan fogyatkozni kezdtek. Egyre távolabbról lehetett hallani őket, a fiú pedig mély levegőt véve kapott az alkalmon. Reszketve lökte el magát a faltól, s kezdett el futni az épület irányába. A biztonság kedvéért minden falnál vagy törmeléknél megállt, hallgatózva, vajon észrevették-e és vajon rálőnek-e. Mikor megbizonyosodott róla, hogy egyelőre minden jól halad, ismét rohanni kezdett. Hátizsákja folyamatosan a fenekét verte, a benne rejlő dolgok hektikusan csörömpöltek benne. Pedig alig volt nála valami. Csak egy üveg víz, egy kötés és némi ruha. Se fájdalomcsillapító, se élelem.

Az adrenalintól és a félelemtől Seokjin úgy érezte, szíve hamarosan kiugrik a helyéről, a tüdeje utat tör magának nyelőcsövén keresztül, a lábai pedig leszakadnak. De nem állhatott meg. Már csak pár méter választotta el a céljától, nem adhatta fel.

Hirtelen éles fájdalom nyílalt a bal vállába. Azonnal a kritikus ponthoz kapott, s érezte, hogy valami nedves szivárog ruhája alól. Eltalálták. A golyó éppen csak karcolta, de még így is épp eléggé felsértette, a vérzés pedig nem akart elállni. Ettől csak gyorsabban kezdett futni az épület felé.

Nem közelíthette meg az ajtó felől, mert tudta, hogy arra remek rálátás nyílik. Így más megoldás után kellett néznie, ami szerencséjére nem tartott sokáig. Észrevett egy keskeny hasadékot, ami a föld alá vezetett. Nem sokkal volt messzebb az épülettől, így biztos volt benne, hogy egy alagútra nyílik az a lyuk. Mikor füle mellett elsüvített még egy golyó, már biztos volt benne, hogy nem vesztegethet el több időt. Kockáztatnia kellett. Sietve leguggolt a nyílás előtt, majd lábait lelógatva leugrott.

Azonnal a falnak lapult. Várt pár másodpercet, hallgatózva, kiszúrta-e őt valaki, vagy, hogy egyáltalán tartózkodik-e ember az alagútban rajta kívül. Mikor a csend továbbra is tapintható maradt, óvatos léptekkel megindult előre a vak sötétben. Csak gyors, kimerült lélegzetvétele mutatta, hogy fellelhető némi élet a föld alatt. Seokjin úgy érezte magát, mintha a halálba sétálna. A folyosó sötét volt, hideg és csendes, de szerencsére nem végtelen. Az egyenes utat egy ajtó vágta félbe, ami előtt a fiú megállt egy pillanatra, elgondolkozva, benyisson-e.

Ugyan, Jin… Ha már eddig eljöttél, nem mindegy? – győzködte saját magát. Végül belökte az ajtót, ami önfeláldozóan nyikorgott a fiú mozdulatától. Jin a fejét bedugva pillantott be a résen, folyamatosan rettegve, hogy észreveszi valaki. Legszívesebben elsuttogott volna egy hellót, de tudta, hogy azzal előbb buktatná le magát, semmint, hogy segítséget találjon. Ugyanis a válla egyre jobban sajgott, muszáj volt leülnie. Legalább addig, amíg bekötözi a sebét. Mikor megbizonyosodott arról, hogy nincs rajta kívül senki se a szobában, belépett, majd becsukta maga mögött az ajtót. Bebotorkált a szoba jobb hátsó sarkába, ahol falnak vetett háttal helyet foglalt a földön. Nagyot nyögött egyszerre a megkönnyebbüléstől és a fájdalomtól. Csak akkor érezte, mennyire fáj a válla. Hátizsákjában azonnal kotorászni kezdett a kötszer után kutatva, ám egy éles hang megfagyasztotta a vért az ereiben, félbeszakítva minden mozdulatát.

– Ne nagyon rendezkedj be. – A hang tulajdonosáról lehetetlen volt eldönteni, mennyi idős. A hangszín fiatalosnak hatott, de a belőle áradó határozottság, harciasság és ridegség ezt merőben megcáfolta. Seokjin értetlenül pislogott a hang irányába, arcot keresve hozzá. Végül egy fekete hajú fiú lépett elő a bal sarok árnyékából, rezzenéstelen tekintetét pedig Jinébe fúrta.

A srác tényleg fiatalnak nézett ki. Seokjin szerint nem lehetett több tizennyolcnál, azonban a katasztrófa által okozott piszokfoltok, ráncok meglehetősen öregítették. Íriszeiről nem is beszélve, mik tökéletesen tükrözték, mennyit megélt már a fiú. Szivárványhártyái lélektelenek, kifakultak voltak.

– Hozzád beszélek – folytatta mondandóját. – Kösd be a sebedet, aztán menj el! Nem fogadok látogatókat.

– Észre sem vettelek. – A zavarodott Jin még mindig felvont szemöldökkel bámulta a fiút.

– Hát persze, hogy nem – ciccent fel.

– Hogy hívnak?

– Miért érdekel?

– Azért, mert én egy darabig itt leszek – tépett le egy darabot a kötszerből Seokjin. – És nem vagyok hajlandó olyan mellett lenni, akinek legalább a nevét nem tudom.

– Mondtam, hogy menj el – fonta keresztbe a karjait a fiú. Jin csak ekkor látta, ruhája mennyire szét van szakadva. Cafatokban lógott a fiúról. Így nem volt, ami takarhatta az alkarján éktelenkedő sebet.

– Megsérültél? – bökött fejével a vérfoltra Jin. A srác is vetett a sérülésére egy futó pillantást, majd végül vállat vont.

– Igen – válaszolt hetykén. – De nincs kötésem, szóval így marad.

– Bekötözlek, ha elárulod a nevedet – emelte fel a gézt az idősebbik fiú. – Nekem úgyse kell az egész. – Ő maga sem értette, miért pazarolná egy ismeretlenre a fásliját, miközben nagyon jól tudta, bármikor szükség lehet rá egy háború közepén. De valamiért úgy érezte, nem hagyhatja magára a fiút. Bármennyire is magabiztosnak mutatta magát, Jin felfedezett benne egy kis gyermeteg esetlenséget. Talán a beállásán. Talán a szóhasználata miatt. Ő se tudta megmondani.

– Miért segítenél nekem? – huppant le Seokjin mellé a fiú, tartva a tisztes távolságot. Karjait kényelmesen támasztotta térdein, jobb kezének ujjaival pedig szájánál babrált. Ettől csak még gyerekesebbnek tűnt.

– Mert ez egy háború – tekerte körbe kötszerrel a vállát Jin. – És nekünk, civileknek, segítenünk kell egymáson, hogy túléljünk. Ilyen egyszerű.

A fiú mondandóját csend követte. Az ismeretlen srác csak meredt maga elé, látszólag emésztve az elhangzottakat. Arcára kiült, mennyire megfontolja minden mondatát és cselekedetét, semmit se bízva a véletlenre. Tekintete végül Jinre siklott.

– Jungkook. – Úgy ejtette ki száján a nevét, mintha már hónapok óta nem mutatkozott volna be senkinek. – A nevem Jungkook – és sérült karját Seokjin felé nyújtotta.

– Seokjin – mutatkozott be ő is. – De szólíts csak Jinnek. Azt jobban szeretem.

– Oké. – Jungkook továbbra is távolságtartó volt, de Jint ez abszolút nem zavarta. Nagy előrelépésnek könyvelte el, hogy a fiú legalább bemutatkozott. Miután bekötötte a saját sebét, a maradék fáslit Jungkook karjára tekerte, miután pár csepp vízzel letisztította azt. Ölni tudott volna egy adag alkoholért, amivel rendesen lefertőtleníthetett volna minden sérülést.

– Miért kéne bíznom benned? – törte meg a kialakult csendet Jungkook.

– Most kötöttem be a sebedet, haver – forgatta a szemeit Jin. – Csak úgy nem pazarolnám a kötszert.

Jungkook végül vállat vont, jelezve, hogy erre már nem tud mit reagálni. Valahol egyetértett a fiúval.

– Mióta vagy itt? – folytatta a társalgást Seokjin.

– Három napja. És hogy mióta vagyok egyedül? – folytatta Jungkook, megelőzve a további kérdéseket. – Tizennégy éves korom óta.

– Hogy éltél túl idelent egyedül?

– Bejöttem, miután láttam, hogy kitakarították a területet – mesélte a fiú. – Azóta nem járt idelent senki. Minden este kimegyek gyűjtögetni, ami a múltamnak köszönhetően elég könnyen megy. Megvolt majdnem mindenem, de tegnap feléltem az egész készletemet. Ma ki kell mennem megint.

– Várj – szakította félbe az idősebbik. – A múltadnak köszönhetően?

– Ja. – Jungkooknak látszólag nem állt szándékában kiteregetni a szennyesét, Jin pedig inkább nem faggatta. Nem akarta elrontani már az elején a még ki nem alakult kapcsolatukat.

– A sebedet is tegnap szerezted?

– Igen.

– Figyelj… – sóhajtott fel Jin, Jungkookot pedig azonnal elfogta a rémület. Biztos volt benne, hogy hyungja komoly dologgal fog előállni, ő pedig nem volt hozzászokva a mély, bensőséges témák feszegetéséhez, kitárgyalásához. – Nem találkoztál terhes nővel az utóbbi időben? – Mikor tekintetük összekapcsolódott, Jungkook szívverése kihagyott egy ütemet. A kérdés végtelenül meglepte, így eleinte csak egy fejrázás tellett tőle.

– Nem – nyögte ki végül, hangja pedig annyira erőtlen volt, hogy Seokjin csak még jobban összetört legbelül.

– Nem találom a menyasszonyomat, akárhol keresem – vetette hátra a fejét, tekintete a plafonon cikázott. – Azt hittem, boldog családként élhetünk majd, ha a kislányunk megszületik. De úgy tűnik, ez csak naiv álom.

– Részvétem, hyung – harapdálta alsó ajkát Jungkook. – Nem tudom, mit mondjak. Nekem a boldog család fogalma amúgy is ismeretlen.

– Most már nekem is.

– Neked legalább van valaki, aki mindennél és mindenkinél többet jelent. – Jungkook a földön talált kaviccsal kezdett játszadozni. – Nekem nincs ilyen személy az életemben. És nem is volt soha.

– Mi van a szüleiddel? – pislogott kíváncsian Jin.

– Anya meghalt rákban, mikor tizenkettő voltam. Apám pedig… tudja a halál. Bár nem is érdekel túlzottan. Remélem, fejbe találta már valaki.

Seokjin nem értette, hogy beszélhet valaki így a szülejéről. De azt mindenképp sikerült leszűrnie, hogy Jungkooknak nem volt túl jó kapcsolata az apjával.

– Részvétem, ami anyukádat illeti.

– Kösz… – dobta félre a kavicsot Jungkook. – Meg tudod mondani, mennyi az idő?

– Fél kilenc – pillantott a karórájára Jin.

– Akkor lassan kimegyek portyázni.

– De hát megsérültél! – egyenesedett ki az idősebbik. – Nem mehetsz ki így.

– Hahh, csak figyelj! – kacsintott Jungkook. – Ha nem jövök vissza minimum két konzervvel, egy doboz fájdalomcsillapítóval, meg egy üveg vízzel, akkor kiállok a ház tetejére és főbe lövetem magamat.

1. rész - Menedék

1. rész

A ház vehemensen visszhangzott, mikor Hoseok becsapta az ajtót maga mögött, majd kimerülten nekidőlt a falapnak. A zajok elhalkultak, a fiú pedig sóhajtozva nézett végig hasonlóan fáradt társán, miközben leemelte arca elől az izzadtságtól nedves kendőjét. Végül a romos épület mállott falára tévedt a tekintete, ami nem volt otthonos, de potenciális menedéknek tűnt. Egy időre legalábbis biztosan.

Hoseok nagyot sóhajtva csúszott lejjebb, majd mikor feneke elérte cipőjének sarkát, kihúzta lábát maga alól. Érezte a hideget ruháján keresztül, minden porcikája ordított a fájdalomtól, bőre pedig viszketett a kosztól. Ám ezek az emóciók elenyészőek voltak reszkető lelke és vadul kalapáló szíve mellett, ami kitörni készült a fiú bordái mögül. Mély levegőt vett, hogy csillapítani tudja heves lélegzetvételeit, majd a narancs hajú fiúra nézett, aki elmélyülten pásztázta a házat.

– Egy időre jó lesz itt, nem? – törte meg a hirtelen rájuk telepedett csendet a fiatalabbik.

– De – sóhajtott Hoseok, majd erőt véve magán feltápászkodott a földről. Kezei megremegtek alatta, mikor feljebb tolta kimerültségtől nehéz testét. Mikor talpa találkozott a padlóval, kénytelen volt a hideg falnak dőlni, hogy ne essen össze.

– Jól vagy? – fordult felé a másik fiú, majd közelebb lépett hozzá.

– Ahhoz képest, hogy végigrohantam az egész városon golyók és összeomladozó épületek elől menekülve, remekül vagyok, köszönöm a kérdésedet, Taehyung – ironizált Hoseok. Ez volt az egyetlen szokása, amit magával hozott a háborúba. – Csak a térdem ne fájna ennyire.

– Megsérültél? – pislogott ijedten Taehyung. Hoseok a fejét rázta.

– Nem. Csak gyengék a jobb térdem ízületei. Ezért is vagyok ilyen fáradt most.

– Mindjárt jövök – veregette vállon Taehyung a fáradt fiút. – Körbenézek.

Hoseok ismét csak bólintani volt képes, majd egész hátát a mocskos falnak vetette. Bágyadtan hunyta le szemeit, s próbált kiűzni agyából minden gondolatot, ami a Dél- és Észak-Korea háborúját hordozta magában. Próbálta kizárni a kintről beáradó zajokat, s közben hálát adott, amiért feltehetőleg sikerült egy a külvilágtól elzárt, biztonságos helyet találniuk. Ugyanis a morajok enyhültek, fülei pedig nem sajogtak már annyira. Kezdte visszakapni a hallását.

Eközben Taehyung végigjárta az egész házat, ami összesen két emeletből állt. A földszintből és a lefelé vezető lépcső végénél található alagsorból. Először végigsétált a fenti részen, s hátáról előre vetette táskáját, abban reménykedve, hogy talál valamit, amibe bele is pakolhatja a ruhákat, gyógyszereket és a némi ételt, amit magával hozott.

Az előszobából kiérve elsőnek a konyhában találta magát. Nem kecsegtette őt sokkal, csak egy rozoga tűzhellyel, egy kopott székkel és egy már látszólag rég kifosztott hűtővel. Kapva az alkalmon bepakolta a két konzerv kaját, majd a konyhából kivezető ajtón keresztül haladt tovább. A fürdőszobába. Nem lepődött meg, mikor kopárság fogadta a helyiségben, de legalább az apró szekrényben el tudta helyezni azt az egy doboz pirulát, ami eddig táskáját nehezítette.

– Taehyung! – Újdonsült barátja éles hangja zökkentette ki a felderítésből a fiút, majd a kiáltás forrása felé igyekezett. Remélte, hogy hyungjának nem esett semmi baja, de mikor megpillantotta őt a lépcsőfordulóban, nagy kő esett le a szívéről.

– Mi az? – kérdezte érdeklődve.

– Megnézted már ezt a szintet? – érdeklődött a fekete hajú.

– Még nem – rázta a fejét Taehyung. – Még csak most végeztem idefent. Bepakoltam két konzervet a hűtőbe, a fájdalomcsillapítót pedig beraktam az elsősegély szekrénybe.

– Oké. Akkor én szétnézek idelent.

Taehyung bólintása elegendő volt ahhoz, hogy Hoseok folytassa útját lefelé. Lassan szedte a fokokat, szem előtt tartva a lehetőséget, hogy lehet lent valaki. Kezét a nadrágjában levő késre csúsztatta, hogy szükség esetén elő tudja kapni, majd lelépett az utolsó fokról. Hunyorogva pillantott körbe, de nem hogy embert, még egy használható tárgyat sem talált egy rozoga asztalon kívül. Ám a helyiségből két ajtó nyílt, Hoseok pedig mindkettőt végigmustrálva döntötte el, hogy először jobbra indul meg. Megérzése pedig nem csalt. Szemei elé egy ugyan piszkos, de még használható matrac tárult, amin nyitva hagyott magazinok hevertek, kitakarva azt az apró párnát, amin egykor valaki még a fejét nyugtatta. A fiú legszívesebben azonnal igénybe vette volna a fekvőhelyet, de tudta, hogy még nem végzett.

Eközben Taehyung is lement az alsó szintre, hogy a felderítetlen területeken befejezze a keresgélést. Mivel látta, hogy társa már benyitott a jobb oldali ajtón, automatikusan a baloldalira tapasztotta kezét, majd óvatosan beljebb lökte azt. Mikor a falap már majdnem a falat érte, a fiú átlépte a küszöböt, s besétált a szobába. Egy erőtlen gyertya fénye világította be az apró helyiséget, nem túl sok látnivalót szolgáltatva, de a lényeg nem maradt sötétség alatt. A fiú ijedten hökkent meg, mikor észrevett egy a sarokban gubózó alakot, kinek testét egy szakadt, zöld pléd rejtett el szem elől, arcát pedig csapzott, koszos hajzuhataga takarta el. Ám a Taehyung által keltett zajra azonnal felkapta a fejét, tekintetét pedig a fiúéba fúrta. Íriszei hideg haragot és forró vehemenciát sugároztak, miknek egyvelege pengeként metszette fel Taehyung rémült szívét. Szívét, ami kiugrani készült a helyéről, mikor az alak felpattant a helyéről, leejtve magáról a piszkos plédet, amitől végre láthatóvá vált leharcolt öltözete és az ujjai közt fénylő kés, ami az erős szorítástól táncot járt a gyertya fényében.

– Ne! – emelte kezeit maga elé Taehyung. – Nem akarom bántani.

– Mind ezt mondjátok – sziszegte fogai között a férfi, s még mielőtt Taehyung bármit is reagálhatott volna, a fiúnak rontott. A félelem és az életösztön generálta adrenalinnak hála hatalmas erőre tett szert, amivel másodpercek alatt a földre terítette Taehyungot. Az idegen térdeivel mozgásképtelenné tette a fiút, mikor ránehezedett velük a karjaira, majd kezében megforgatva a kést Taehyung torkának esett azzal.

Taehyung bármennyire is próbálta, kimerültsége gátolta, hogy lelökje magáról ellenfelét, a halálfélelem pedig rögtön eluralkodott rajta. Retteget attól, ha csak ránézett a férfire, kinek tekintetében a reménység csillagai kihunytak, helyet adva az agressziónak, a bizalmatlanságnak. Ám valahol mélyen ott rejtőzött a reményveszettség és a tanácstalanság abban a barna szempárban, s ahogy Taehyung erre gondolt, biztos volt abban, hogy jobb kondícióban se tudná bántani a férfit.

– Miért nem lehet békén hagyni engem? – üvöltötte kétségbeesetten az ismeretlen, s a fegyver már száguldott is Taehyung bőre felé. A fiú minden izma megfeszült, s erőtlenül, lehunyt szemekkel várta, hogy bekövetkezzen, aminek kell.

Ám hirtelen a testét nyomó súly megszűnt létezni, az arcát karcoló kellemetlen lehelet pedig immáron elszáguldott a füle mellett. Szemhéjai kíváncsian pattantak fel, s az első dolog, amit megpillantott, az Hoseok volt, a saját késével a kezében. Fejét azonnal a másik irányba fordította. Azon az oldalán a férfi fetrengett a földön oldalát fájlalva. A bicegő Hoseok határozottan közelítette meg az idegen testet, a kést pedig visszacsúsztatta nadrágjába. Kezét nyújtotta V-nek, hogy felsegítse őt a földről, a fiú pedig sietve kapott utána, nehogy még egy szekundumot is el kelljen töltenie a férfi mellett.

Ám az alak sem maradt sokáig a helyén. Hoseok már épp nyitotta a száját, hogy mondjon neki valamit, de a férfi olyan gyorsan pattant fel, hogy ideje sem volt megszólalni, szavai a torkára fagytak. Azonnal a lépcső felé vette az irányt, a fiúk pedig gondolkodás nélkül követték. Fogalmuk sem volt, mit tennének, ha utolérnék a férfit, de testük önkényesen mozdult. A lépcsőfordulóban majdnem sikerült pulóvere után nyúlni, de Hoseok végül elvétette a mozdulatot. Automatikusan arca elé emelte a nyakában pihenő kendőjét, felkészülve, ha esetleg ki kéne mennie a szabadba. Ám mikor az ajtó kinyílt, a férfi pedig kirohant rajta, pár másodperc múlva elnyelték őt az épületek. A fiúk nem tudták megmondani, merre mehetett.

– Ugye nem akarsz utána menni? – ragadta meg Hoseok csuklóját Taehyung, amitől a srác azonnal megtorpant.

– Nem – sóhajtotta, mikor ismét szabaddá tette arcát. – Eszem ágában sincs – fordult vissza, majd becsukta maga mögött az ajtót.

*

A nap hátralévő részét az alagsorban töltötték. A matracon ücsörögtek egymással szemben, s az unalmas magazinokat lapozgatták, hogy valamivel elüssék az időt. A fogyásról szóló cikkek, a sztárokat kiveséző pletykák, az önismereti tesztek mérhetetlenül távolinak tűntek. Mintha nem is léteztek volna. Mintha egy másik világban csöppentek volna, ahonnan egyelőre semmi kiút nem vezet.

Hiába a ház, egy percre sem érezték magukat biztonságban, a magatehetetlenség pedig egyre jobban eluralkodott rajtuk, ahogy közeledett az éjszaka.

– Ki kéne menni, portyázni – törte meg a csendet Hoseok. – Kötést és ételt kell szereznünk, különben nem húzzuk sokáig.

– Én is gondoltam erre – bólintott Taehyung. – Majd én kimegyek. Neked pihenned kell, hyung.

– Ha itt is maradok, nem fogok pihenni – sóhajtott az idősebbik, majd félre dobta az utolsó magazint. – Őriznem kell a házat. Jelenleg ez az épület az egyetlen biztos pontunk.

– Igaz – ismerte el Taehyung, majd a karórájára pillantott. – Nyolc óra van. Lassan indulok, megvárom, míg kicsit sötétebb lesz.

– Rendben – fújta ki az összes levegőt megfáradt tüdejéből a másik, majd elterült a matracon. Nem volt a legkényelmesebb, de örült, amiért végre vízszintbe helyezhette magát. Érezte, hogy elég lenne pár másodperc, hogy elnyomja az álom. De nem aludhatott. Szemeit nyitva tartva, a falat bámulva próbálta ébren tartani magát, legalább addig, míg Taehyung ott volt vele. Azonban azt az időt is fekve töltötte, amit társa pakolással. Taehyung összeszedett mindent, amiről úgy vélte, hogy szükséges lehet az este folyamán, ám a holmijuk meglehetősen kevés volt. Kését mindenképpen magával vitte, hátizsákját pedig üresen vállára kanyarította.

Félt. Retteget kimenni a golyózáporba és a háborúzó emberek közé. Nem akart meghalni. Élni akart. De tudta, hogy ehhez kénytelen lesz elhagyni a házat, hogy a fennmaradáshoz szükséges dolgokat beszerezhesse. Mikor a Nap önfeláldozóan tűnt el az égről, hogy végleg helyet adhasson a holdnak, reszkető végtagokkal útnak indult.